Annyira szerettem iskolába járni és versenyeken indulni ,tehetségem is volt hozzá és többszörös nyertes voltam ,mind iskolai ,mind kerületi szinten .
Engem a tanulás serkentett és izzított ,nem pedig lefárasztott. Úgy ittam magamba a tudást ,mint más az anyatejet.
Mégis úgy éreztem ,hogy senki sem büszke rám. teljesen egyértelmű ,hogy mindig ötöst viszek haza de ha négyes csúszott be ,akkor nagy volt a baj.
Egyedül a testnevelés és a technika jelentett gondot , rettegtem ezektől az óráktól de a tanárok tekintettel voltak a szorgalmamra ,igyekezetemre és sosem kaptam rossz jegyet. Csak a talajtorna és a ritmikus gimnasztika esett jól , kedveltem a szép és íves mozdulatokat csak a piros tornadressztől készültem ki.
Semmitmondóan teltek ezek az évek ,ha azt várjátok ,hogy fejtörést okozó szekrényről leugrást vagy krimibe illő nyomozást mesélek nektek ,akkor lapozzatok . Én egy csendes és jó magaviseletű lány voltam . De továbbra is feszített belül a tudat ,hogy észrevétlen vagyok. Nem értettem miért köthető össze az a két tény ,hogy jól tanulok és így sem kapok puszit vagy elismerést.
Azóta is bennem él ,hogy első osztályban ,bár nem szokás , könyvjutalomban részesültem ( én már akkor ismertem a Mengyelejev féle táblázatot 🙂 és édesanyám hulló könnyekkel nézte végig ,ahogyan kisétáltam a pódiumra és határozott mozdulattal előre nyújtva kezet fogtam az igazgatóval. Nem tudtam felfogni ,ha ilyen büszke rám és ennyire fontos neki az én eredményem ,akkor miért nem tud hozzám érni és babusgatni ,úgy ,ahogyan akkor ,amikor pici voltam és kiszolgáltatott !
Rettenetesen fájt , ezzel megbirkózni gyerek fejjel szinte lehetetlen. Így elrendelt volt a sorstól ,hogy ahhoz húztam , aki mindig vevő volt a társaságomra.
Ő volt a nevelőapám….
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: